Sipkay Barna 1964-ben az Alföld folyóiratban megjelent novellája
A szelíd nyár barátságos hűvöset tuszkolt a raktárba. Odakint vadvörös dáliák pompáztak, világgá csattanó sárga cíniák és húsos zöld levelek közt megannyi fehér szivar, a japánliliom virágzott. Az ágyak szélén apró virágú hólabdák, kifutva az útra, ahol bakancsos munkások cipelték a kátrányos oszlopokat.
Egy reggel Maud két órával hamarabb ment be a gyárba és kicsi cövekekkel, dróttal elkerítette a hólabdákat, nehogy tovább tapossák.
Maud a raktárban könyvelt, házilag készített, kopott barna ablak apró szimpla üvege mögött ült, s amikor a szeme elfáradt a bizonylatok számtengerében, kitekintett a kertre. Hozzá sohasem sütött be a nap, s ez némiképp jó is volt, nem vakította a fehér papíron. Ketten könyveltek egy öreg emberrel, aki annyira a papírok fölé görnyedt, mintha szaglászná. A nyár derekán egyszer nem jött be, s Mauddal közölte a főkönyvelő, fent a nagy irodán, hogy új munkatársat kap, akit be kell tanítania.
Maud szívdobogva sietett vissza a raktárba. Ez azt jelenti, hogy az öreg főkönyvelő státuszába lépett, százhúsz forinttal többet kap majd minden elsején. De nagyobb a felelőssége is. A raktáros, egy fiatalosan ősz munkásember, gratulált. Maud pedig leült asztalához, és arra gondolt, hogy a vakoskodó öreg főkönyvelő nem jön többet. Egy könnycsepp perdült le a szigetelő kivételezési bizonylatra.
Maud a nagynéniével lakott egyszobás utcai lakásban. A nagynéni kicsi gömbölyű öregasszony volt, aki egész nap zenét hallgatott és német könyveket olvasott. Maud nem ismerte annyira a német nyelvet, hogy élvezni tudta volna eredetiben a híres regényeket. Otthon inkább a virágaival foglalkozott.
– Képzeld, néni — újságolta örömmel, s hogy örült, azt a néni már észrevette kipirult arcán, – előléptem. Százhúsz forint plusz minden elsején.
Úgy tervezte, hogy első plusz fizetéséből megveszi a három öreg fikusznak a nagyobb, díszes cserepeket.
– Inkább gyújtsd össze. Mód — a néni így hívta, — és végy egy elegáns pulóvert magadnak. Igazán, alig adsz az öltözékedre. Pedig huszonöt éves vagy.
Huszonöt éves . . . Maud furcsán ízlelgette a szót, de semmit sem érzett, sem meghatottságot, sem ijedelmet. Huszonöt. Na és? Jól érezte magát otthon és a raktárban, a csendben, halk szavú emberek között, s még inkább egyedül. Szeretett egyedül lenni gondolataival. Pazar világ volt körülötte, csak be kellett népesítenie! Minden virág külön barát. Ha például kinyílott a vörös dália, ez azt jelentette, hogy felébredt hosszú álmából.
Még ma is, néha előfordult, hogy anyjával álmodott. Legtöbbször együtt mentek, egy keskeny hegyi ösvényen, amelynek egyre szakadozott a fövenye, s az anyja alig tudott megkapaszkodni. Ilyenkor sikoltozott álmában s a néni rázta fel.
– Vedd be az orvosságot.
Az orvosság úgy hozzátartozott életéhez, mint a virág.
– Holnap reggel jelentkezik a munkatársad – mondta egy nap a főkönyvelő amikor együtt blokkoltak a kapunál. – Maud, aztán vigyázz rá, fogd jól, mert futballista és csinos fiú.
Aznap este Maud sokáig nem tudott elaludni. Ismeretlen izgalom nyugtalanította, s félt is. A futballistákat nem ismerte, sosem látott még meccset, de mindeniket durva, szőrös, karikalábú férfinak képzelte, valahogy olyannak, mint a gyermekkönyvek kalóza. Hogy lehet akkor csinos?
Éjfél felé, amikor izzadtra forogta a párnát, erőszakkal arra gondolt, hogyan kezd a betanításhoz. Először is, nem adom át az asztalomat, gondolta, mert akkor nem látok ki a virágokra.
Reggel szokatlan sápadtan búcsúzott el nénjétől, szórakozottan csókolva homlokon. A néni ránézett vastag szemüvege mögül.
– Maud – mondta csendesen. – A fontos az, hogy légy erőskezű. A férfiak mind erőszakosak. Nehogy a fejedre nőjön.
Maud a blokkolásnál érezte, hogy már fáj a feje. Csúnya lesz ez a nap, ha már így kezdődik. Nem tudott parancsolni izgalmának, de felesleges volt. Az irodakátrány és porszaga ugyanolyan mozdulatlanul fogadta, mint bármelyik nap azelőtt.Örült ennek, gyorsan leült és dolgozni kezdett.
Tíz óra körül valaki benyitott.
Mintha csak Jean Soréi lépett volna be, a fiatal francia filmszínész. Csillogófogsorral nevetett, duzzadt, feszes, egészséges arccal, nyílt, sötét szemmel, keményen lefésült hajjal.
– Maga Maud?
– Én.
– Akkor maga a főnököm. Kozsla Pál.
Megszorította a vékony, törékeny ujjakat és megnézte. Nevetett.
– Ezek nem is ujjak. Ezek egy alvóbaba ujjai.
Maud szédült az izgalomtól. Az öreg könyvelő asztalára mutatott:
– Foglaljon helyet.
És ő maga visszaült asztalához és kétségbeesett gyorsasággal dolgozni kezdett. Hallotta, hogy mögötte öngyújtó kattan és nemsokára elébe, az ablak felé kígyózottegy kék füstfolyam. Akkor elszoruló szívvel rájött, hogy még semmi sincs rendben.
– És? – hallotta a fiú kedves, mély hangját. – Ezenkívül mi lenne még adolgom?
– Ja igen — nevetett Maud zavartan. – Mindjárt, csak ezzel végzek.
Addig dolgozott, amíg le nem higgadt. Délig magyarázott az új munkatársnak,hideg, szenvtelen hangon, nagyon vigyázva, hogy rá ne tekintsen. A fiú eleinte tréfálkozni próbált, aztán megunta. Végül már összeráncolt homlokkal csak bólogatott. Tizenkettőkor ebédelni mentek az üzemi konyhába. Maud megszokott helyére ült,az ajtó mellé, ahol mindössze ketten étkezhettek. Félt, hogy az új fiú majd odaülmellé, de az továbbsétált az asztalok között, s messzebb telepedett le, a férfiak körében. Kacagásuk később minduntalan felcsattant. Maud egy őszülő vénlánnyal, a számlázás gépírónőjével ebédelt általában, kevés mozdulatból megértették egymást.
Délután a fiú önálló munkához látott. Értelmes gyerek volt, nem sokat kérdezett.
Félötkor Maud hátrafordult.
– Most már hazamehet – mondta, – letelt a munkaidő.
– Pompás! — csapta le az átíró tollát a fiú. – Ez a nap gyorsan elment. És maga?Nem jön?
– Még ezt befejezem.
– Kezétcsókolom.
Maud egyedül maradt. Nem volt már sok dolga, csak a jövő héten kezdődik a nagy menet, amikor a brigádok megkezdik a nagyfeszültségű vezeték építését. Letette ő is a tollát és bámulta a kertet. Kicsit szomorú volt és nagyon fájt a feje.
Nem tudta elképzelni, hogy jó lesz ezután is az irodában, amikor ez az idegenfiú ül a háta mögött és gyakran rá kell gondolnia.
Másnap reggel, amikor felébredt, mégis azzal az érzéssel ült fel a sezlonon,hogy ma valami jó dolog vár rá. Így volt ez, amikor karórát kapott a nénitől, ígyvolt, amikor előző nap megkapta az érettségi bizonyítványt, s amikor kinyílt a kaktusz vérvörös rózsája.
– Magának nagyon furcsa neve van – mondta másnap a fiú. – Maud. Még sose hallottam ezt a nevet. Ki adta magának?
– Hosszú történet – zárkózott el Maud a válasz elől.
– Az édesanyja?
– Nem. Nem tudom. Az édesanyám ötéves koromban meghalt. És az apám is.
– Értem. És most egyedül lakik?
– Nem. A nagynénémmel.
– Amikor árva lett, ő vette magához?
– Nem. Hozzá csak tíz éves koromban kerültem. Addig nevelőintézetben voltam. Ez közvetlenül a háború után történt.
– A háborúban haltak meg a szülei?
– Igen.
Maud alig hallhatóan felelt és zörögni kezdett papírjaival. A fiú hosszan, elmerülten nézte a lány hátát, vékony szálú, szép szőke haját, amely ellentétben adivattal, hosszan a hátára omlott.
– Akkor magának nagyon boldogtalan volt a gyermekkora.
– Nem mindig. A nevelőintézetben volt egy kislány, egy évvel fiatalabb volt nálam, őt nagyon szerettem.
Délután háromkor a fiú felugrott.
– Hű, majdnem elkéstem!
– Honnan?
– Edzésre megyek!
Maud megdöbbent.
– Dehát még nincs fél öt.
– Az a szerencse. Fél négykor a pályán kell lennem! – Látta, hogy a lány értetlenül néz. – A főkönyvelő engedélyével. Ezt nem mondta magának? Mindenmásodik nap lelécelek. Nagy mérkőzéskor előző nap be sem kell jönnöm.
Maud megbotránkozott a dolgon, de ha így van a futballistákkal, akkor mégiscsak rendben van. Kíváncsian átnézte, mit végzett a munkatárs aznap, s megelégedéssel látta, hogy nem lesz baj a mulasztott órákkal. Rendes fiú ez. És okos. Visszaült az asztalhoz és próbálta elképzelni a pályán, rövid trikóban, amint erőteljesen szalad a labdával, s talán ott is nevet nyílt, egészséges arca.
Az ötödik napon Maud épp egy bizonylat után kutatott, amely sehogy sem egyezett a könyveléssel, amikor mögötte recsegett a szék és a fiú háta mögé lépett. Továbbkereste a bizonylatot a papírhalmazban, de egyre idegesebben érzékelte, hogy a fiúcsak áll.
– Valami baj van? – kérdezte Maud.
– Nincs semmi. Csak nézem a kezét. Olyan szép és kicsi.
Maud összecsapta a bizonylathalmazt. Kezét eldugta az asztal alá.
– Ne hozzon zavarba. Most eltévesztettem, kereshetem elölről.
– Maud. Sok lányt ismerek, de olyan tisztát, olyan__olyan kislányos kislányt,mint maga, senkit.
– Most üljön vissza szépen.
Maud torka elszorult az izgalomtól.
– Mindjárt dél, és még alig végeztünk valamit.
– Maud. Furcsa nevű kislány. Én is egyedül vagyok. Nincs senkim, bérelt szobában lakom, a szüleim ide száz kilométerre. Mit csinál esténként?
– Kérem.
– Ma este például elmehetek magához? Mi érdekli? Szeret táncolni?
Maud nem találta meg a hiányzó bizonylatot, és délután fél ötkor még sok könyveletlen bizonylat hevert az asztalon. De sietett blokkolni, mert elő kellett készíteni a lakást.
A néni nem volt otthon, s ez újabb gyötrelmeket okozott Maudnak. Egyáltalán beengedheti-e így a fiút? Végül kitalálta, hogy az ablakban várta meg és kisietett hozzá. A cukrászdában fagylaltot ettek, később táncoltak, aztán egy filmet ültek végig, amiből nem sokat értett Maud, de nagyon kellemes volt, s estefelé a parkban sétáltak.
Óriási platánok tarka törzsei között lépkedtek, gázlángot utánzó, gyenge fényű lámpák alatt, amelyek körül bogárhadsereg rajzott.
Nem beszéltek. Maud szívszorongva várta, hogy a fiú megöleli. Mert bizonyosan tudta, hogy ez következik. És azt is tudta, hogy nem éli túl. Nem engedi, eltaszítja a fiút, rémülten menekül majd. Tudta ezt, és még sem tudott ellene tenni. És két lámpa között, egy különösen vaskos platánnál a fiú karjára vette Maudot és Maud először életében csókolt.
A fiú szelíden tartotta, szomorú mosollyal.
– Te még csókolózni sem tudsz – mondta halkan. — Olyan vagy, mint egy érintetlen virág. Félek tőled.
Maud ernyedten állt, teljesen nyíltan, s jó volt, hogy a fiú erős karral tartja.
Aznap éjszaka semmit sem aludt. Borzongott és álmodott. Rengeteg helyzetet,napot, csókot, sétát álmodott végig. Reggel többet vett be az orvosságból.
Az irodában nem nézett a fiúra, köszönt és leült. Szinte ugyanazzal a mozdulattal túrt bele a kartonokba, amelyek pléhládikában sorakoztak asztala mellett.
A fiú hozzálépett, hátulról átölelte és megcsókolta a nyakát.
– Nem! – tiltakozott. – Nem szabad! Bejön valaki!
– És aztán? – nevetett a fiú.
Vidám beszélgetés kezdődött. Maud nagyon élvezte. Edzésekről, meccsekről,tréfákról. Csupa olyan dolog, ami oly ismeretlen volt előtte, mint Afrika.
– És hogy tud itt ülni mégis – kérdezte a fiút, – ha maga csupa mozgás, ritmika? Nem büntetés ez magának?
– De! Bizonyisten, büntetés! Tudja, Maud, az a baj, hogy nálunk a futballból nem lehet megélni. Csak a legnagyobbak élnek meg, mert azok csak névleg dolgoznak a vállalatnál. A fene egye meg, rossz korban születtem.
Felült az asztal sarkára. Maud szerette volna figyelmeztetni, de élvezte is a vakmerőségét. A fiú folytatta:
– Képzelje el, mit kap Nyugaton egy jó focista! Amikor Puskás Öcsihez kilátogatott egy együttes Spanyolországba, mindenkinek arany karkötőórát vásárolt ajándékba. Ki teheti ezt meg nálunk? Nem, Maud, tisztelem a szocialista sportot, de az én lábammal Nyugaton legalább egy kocsit összerugdosnék és nem kellene itt penészedni.
Maud nem igen értette, mi is a futball Nyugaton és itt, csak azt, hogy a fiú penészedik a raktárban. Ez kicsit elszomorította, mert ő szerette ezt a meleg, csendes,magányos szobát, az ablak előtt a piros és sárga dáliákkal.
– Meg aztán… – a fiú dobálta öngyújtóját, gúnyosan mosolygott – , ha már dolgoznom kell, inkább katona lennék. Nem szeretem a nyávogást. Egy ideig szórakoztat, de alapjában unom. Isten bizony, azt bánom, hogy a háborúban mindössze hároméves voltam. Képzelje el, ha akkor vagyok húsz éves!
– A háborúban? – Maud csodálkozott. – De hiszen ott gyilkoltak.
– És? Férfias dolog. Kemény. Azt szeretem.
– Maga is meghalhatott volna.
– Legfeljebb.
– Ezt nem mondja komolyan.
A fiú mosolygott.
– Miért ne? Maga nem tud semmit, Maud. Maga kislány.
– Két évvel idősebb vagyok magánál.
– Volt a gimnáziumban egy tornatanárom. Az százados volt a második világháborúban. Tudja, az egy remek ember. Ma ötvenöt éves, de nem nézné harmincötnél idősebbnek.
A fiú leugrott az asztalról, kihúzott derékkal sétált a szobában.
– Így jár! Puszta kézzel benyúl a kályhába, kiveszi a parazsat, és rágyújt. Egy liter bort egy ültőhelyében megiszik. Az ismerte a németeket. Olyan hadsereg nem volt még a világon.
Maud haragosan elfordult. Nem akarta megbántani a fiút, de az emlékek aljasul kezdték gyötörni.
– Volt olyan hadsereg, sőt jobb. Mert megverték a németeket.
– Az egész világ — legyintett a fiú. — De nekem mindegy. Nincs szerencsém,ennyi az egész. Bugyuta világban élek, itt kell rontanom a tüdőmet ebben a poros vacakban. Nekem!
Maud bizonytalanul lapozgatott a számlák és kitépett utalványlapok között. Minduntalan egy röhögő német katona arcát látta, amint kinyújtott kézzel mutat őrá. Mond valamit, de azt nem érti. Az anyja sikolt.
– Kérem, ne beszéljen nekem a németekről – mondta a fiúnak.
– Miért? Fél? Ugyan. Nem vagyok én fasiszta, csak szeretem az igazságot.Különben nem tudtam, hogy maga ezt politikának veszi.
– Nem veszem semminek. De ne beszéljünk róla.
– Jó. Különben sincs értelme. Persze, azt is kérdezhetné, hogy ha szeretem a kemény életet, miért nem vagyok most katona? Jogos a kérdés. Rossz voltam matematikából, meg néhány más tárgyból, és nem vettek fel. Micsoda hülyeség. Ilyenkor látja az ember, ha beül egy ilyen vacak irodába, mennyire felesleges az egész gimnáziumi matematika! Hülyeség.
Dolgozni kezdtek. Délben a fiú, amikor együtt sétáltak az üzemi konyha felé,csendesen megkérdezte:
– Rossz magának, hogy a németekről beszéltem? Miért? Talán a háború…
– Kértem, ne beszéljünk erről. De ha már itt tartunk: igen. A szüleim a háborúban pusztultak el, az anyámat a németek a szemem láttára lőtték le.
– Szörnyű. Bocsásson meg. Az istenért, nem akartam megbántani. Persze, vadállatok voltak, az apám is mesélte.
Délután fél háromkor a fiú edzésre ment. Maud aznap hétig dolgozott, hogy behozza a mulasztást. Alig ért haza, a fiú kopogott az ablakon.
– Hová mész, Maud? – kérdezte megrökönyödve a nagynénje, könyve árnyékából.
– Óh, néni, talán táncolni — mondta Maud komolyan, amire a néni még inkább rábámult szemüvege mögül.
Féltizenegyig táncoltak, sétálva mentek haza a parkon át. Nem beszéltek s minden fánál csókolóztak.
A következő napokon csak délelőtt volt benn a fiú, mert egy fontos, nagy mérkőzésre készült a csapat. Maud türelmetlenül várta a reggeleket, s igazán akkor volt boldog, amikor a fiú is be-bejött az irodába. Kidobta asztalára a cigarettát és az öngyújtót, ledobta zakóját a szék támlájára, zajosan leült és mesélni kezdett. Maud később mindig figyelmeztette, hogy dolgozni is kell egy kicsit, mert nagyon lemaradnak, de a fiú ezen is nevetett.
– Az ördögbe! És akkor mi történik? Adjanak még két könyvelőt!
Maud fejet rázva mosolygott ezen a gyerekes gondolaton, de a könyvelnivaló egyre gyűlt. Esténként pedig sietett haza, mert sose tudta, mikor kopog be edzés utána fiú.
Magában Jean-nak kezdte nevezni, mivel olyan nagyon hasonlított kedvenc filmszínészéhez.
Már néhány hete voltak együtt. Azaz hogy negyedik hete, és ebből három gyönyörű hét volt! Igaz, hogy Maud sápadt, márványos arca még inkább megfogyott,és többet nézegette az ablak barna keretén át a vörös dáliákat, de nem ez volt a fontos.
Ezután három üres nap következett, amikor a futballista elutazott a csapattal.Rosszkedvűen, le verten tért haza. Veszítettek.
Csapkodott az asztalon.
– Az ördög vigye! Hogy is legyen az ember állóképes, amikor kiszívja az erejét ez a büdös levegő!
Maud összerezzent a csattanó hangra. Nem mert a fiúra nézni. Akkor szerette látni, amikor mosolygott. Azzal a derült semmivel nem törődő vakmerő kifejezésével.
Napokon keresztül már az ebédet sem várta meg „Jean”. A főkönyvelő egyik nap tizenegykor nem látta bent. Hívatta Maudot.
– Mikor jár be a fiú?
Faggatta.
– Hiszen pontosan blokkol mindig.
– Azt tudom, hogy reggel blokkol. De délután maga blokkol helyette.
– Hiszen ezt a főkönyvelő kartárs rendelte így.
– Ez is rendben van. — Amikor a főkönyvelő magázott valakit, haragudott.
Maud remegve állt előtte.
– De maga mikor blokkol helyette? Minden nap? És végül is azt szeretném tudni, hány órát tölt bent az a csodacsatár? Mert azért ez munkahely, bármennyire is futballista!
Maud arra gondolt, hogy a fiút esetleg fegyelmi elé állítják.
– Általában betartja a főkönyvelő kartárs rendeletéit — mondta halkan. – És nincs elmaradva a munkája.
– Nincs? — A főkönyvelő megnyugodott. — Ez a fontos. Rendben van.
Maud aznap kétségbeesett igyekezettel pótolta a mulasztott könyvelést. Úgy dolgozott, mint a gép. Éjfél lett, amire végzett. De a saját munkájából maradt másnapra is.
– Maud – mondta harmadnap a fiú. — Szükségem volna pihenésre. Most egy nagy meccsünk lesz a jövő héten, s ha nem játszom jól, esetleg kihagynak a bajnokifordulóból. Az pedig kényes dolog, elfelejtik az embert, én pedig most kezdek. A jövőmről van szó. Mit lehetne tenni?
Maud rémülten töprengett, a feje is belefájdult. Aztán rettegő boldogsággal vállalta, hogy néhány napig reggel is blokkol a fiú helyett, a kapusnak majd megmagyarázza a dolgot. Ha a főkönyvelő kérdezné, hol van, hát azt hazudja, épp most ment el.
Hazudja. A szó gyötrelmes volt, de hogy „Jean”-ért teszi, büszkévé nemesítette.
Három, négy, öt nap múlt el, szorongások és hajnalig tartó munka után. A hatodik nap — szombat reggel —, a fiú berobbant. Megölelte Maudot, összecsókolta.
– Kívánj nekem egy kalappal – kacagta – , búcsúzni jöttem, délelőtt utazunk.Holnap délelőtt lesz a nagy meccs. Ugye, izgulsz majd értem?!
Maud megígérte.
Vasárnap délelőtt, amikor a kihalt telepen egyedül sétált be az irodába, hogy a súlyosan tornyosuló restanciát feldolgozza, erre gondolt. Talán éppen most rúgja a gólt Jean, hogy az ellenség kapusa csak utána bámul.
Hiába szorított és hiába dolgozott hajnalig. Ott aludt el az asztalra borulva.A felpattanó ajtó ébresztette; a fiú jött meg, frissen borotvált arcáról levendula kölniillata sodródott, ahogy asztalához ment.
Maud üres mellkassal, szédelegve lépett hozzá.
– Nem sikerült? Pali. . .
– Nem.
A fiú leült. Mereven nézte az asztalt.
– De nem baj. Még bent maradtam. És ezen a héten naponta öt órát edzem, látni, amikor mosolygott. Azzal a derült, semmivel nem törődő vakmerő kifejezésével, tejet iszom!
Felugrott.
– Ezt meg kell értened, Maud. A jövőmről van szó. Szervusz!
Kirohant.
Maud szélütötten, elgyötörve kapaszkodott az asztalba. Nem az fájt, hogy most ismét pokoli hét következik. Hanem, hogy kezet se fogott, meg sem simogatta. Nem csókolta. Nem hiányzik neki. Amikor pedig Maud még most is, halálos fáradtságban,órákat tudott volna sétálni vele, csak azért, hogy foghassa a kezét.
Az egy hétből kettő lett. A főkönyvelő rájött a dologra, ordítozott Mauddal, aztán belenyugodott. Mert a könyvelést rendben találta.
A vizsgálat után Maud rosszul lett. Szerencsére senki sem nyitotta rá az ajtót, s este hat óra tájt már fel tudott állni az asztal mellől. Lassan, bizonytalanul lépkedett végig a gyártelep udvarán, ködösen látta a kaput. A blokkolásról majdnem megfeledkezett, de a kapus figyelmeztette.
Este félkilenckor még mélyen aludt, amikor a fiú bezörgött.
– Mit akarsz Maud? – kérdezte halkan, de határozottan a nagynénje. — Csaknem öltözöl? Kislányom, ne légy bolond! Tudod, mennyire beteg vagy! Ha megmondanám doktor Previczkinek, adna neked! Fekszel vissza?!
– Nénikém, mennem kell – susogta és megcsókolta az öregasszonyt hiszen tudod, hogy van az ilyenkor.
Még táncoltak is. A fiú nagyon kedves volt, hallotta az egész cirkuszt, tánc közben hálásan csókolgatta Maud kicsi kezét, vékony, izzadó ujjait.
Maud jobban lett a tánctól. Szédülve, boldogan forgott a szűk parketten, s elfogadta a csokoládélikőrt is. Ültek a márványtáblás asztalnál, szorosan egymáshoz könyökölve.
– Te Maud. . . – mondta a fiú csodálattal. – Te olyan vagy, mintha nem is lennél igazi. Sokszor azt hiszem, nem is vagy, csak én találtalak ki.
Maud megsimogatta a fiú kezét.
– És … sokszor azt gondolom, hogy tényleg nem vagy.
Maud értetlenül, megbántva nézett.— Már bocsáss meg – folytatta a fiú zavartan – , ez az igazság. A mesében olvasni csak ilyesfajta szüzekről, mint te.
Maud sokáig hallgatott.
– Ez téged zavar? – kérdezte aztán.
– Kicsit. Igen, zavar.
– Hát akkor változtass rajta. Én azt szeretném, ha nagyon boldog volnál.
– Hogyan változtassak?
– Ahogy akarsz. Tégy olyanná, amilyennek szeretnél.
A fiú erősen szorította a lány kezét.
– Drága vagy. Vegyem el tőled az ártatlanságod?
– Ha akarod – susogta nehezen Maud.
– Ha zavar.
A fiú megrázta a fejét.
– Nem, Maud. Akkor tényleg olyanná lennél, mint mások. De álmodjuk csak tovább így a mesét. Szórakoztat.
Maud kis, vértelen szája megrándult. Elhúzta a kezét. De a fiú nem vette észre,hogy ez nagyon fájt Maudnak. Tréfálni kezdett, aztán ismét táncoltak és nem volt még éjfél, amikor hazakísérte.
Másnap reggel se jött be „Jean”. Maud blokkolt, még nyolc előtt, és dolgozni kezdett. Délben besétált a fiú, megmutogatta magát a nagy irodán, aztán nevetve legyintett Maud kétségeire.
– Semmitől se félj, kislány. Ha két hétig lehetett, s nem dőlt össze a világ, lehet ezentúl is. Még két hét kell nekem! Kell! Meg kell értened. Szervusz, drágám. Hiddel, nem hiányzom én itt.
És elkezdődött a pokoli két hét. Napi tizennyolc órai munka, egy óra út, öt óraalvás. És szombat este Jean megrázta a fejét az ablak előtt:
– Ma nem megyünk sehová, Maud. Ma veled leszek, itthon.
A nagynéni vastag, dagadt lábakkal igyekezett ki a konyhába, dünnyögve, hogy ott kell hagynia a fotelt, a párnákat. A könyvet vitte magával. Maud beengedte Jeant és amikor már feloldódott az idegenség, egymás mellé ültek a rekamién.
– Az ki? — kérdezte a fiú, az egyik fényképre mutatva.
– Az édesanyám.
– Fiatal volt.
– Igen, fiatal. Huszonhat éves. Egy évvel idősebb, mint én most. És huszonhét éves korában lelőtték.
– Beszélj róla, ha nem fáj túlságosan. Milyen érzés volt, hogy te láttad?
– Miért akarod tudni?
– Hogy megértselek.
Maud simogatta a fiú kezét.
– Rettenetes volt. Képtelen vagyok elfelejteni. Gyűlölöm a németeket!! És a háborút. Nem tudod megérteni bennem ezt az érzést. Erősebb mint én. Mindennél erősebb.
– És az apád?
– Öt nem tudom, hol halt meg. Koncentrációs táborban? Gázkamrában? Nem tudom.
– Gázkamrában? – csodálkozott a fiú. – Hát ő …?
– Igen. Ő az volt.
Sokáig csend volt. Maud mosolyogni igyekezett. Felugrott és száraz süteményt hozott kis tányéron.
– Harapjál. Nincs más itthon. Látod, erre nem számítottam.
Jean elfogadta a tálat, de nem igen evett. Táncoltak, aztán tizenegykor a fiú elköszönt. A kapuban még egyszer megcsókolta Maudot. Simogatta a lány kipirult,sovány arcát.
– Neked nagyon boldognak kell lenned — mondta mély érzéssel. – Én hiszek abban, hogy a mérleg két karjának egyensúlyban kell lennie, egy életen át. Ha sokáig volt lent, aztán sokáig lesz fent.
– Mikor jössz?
– Nem tudom. A jövő héten még nem dolgozom. Vasárnap lesz, aztán egy rangadó mérkőzés. Remélem, ott kitűnök majd. Ősszel az átigazolás során szeretnék egy nagyobb csapatba jutni. Tudod, a jövőm.
– És akkor itt hagyod a várost is?
A fiú nevetett.
– Kis csacsi vagy. Dehogy hagyom itt. Téged?
Ez a hét volt a legnehezebb. Maud két éjszaka haza se ment, ott aludt az asztalra dőlve. Soha ennyi bizonylat nem árasztotta el a raktár kis irodáját! Odakint a nagy raktárban már három kisegítő munkás dolgozott, de az irodába senki sem jött.Mert a könyvelt oldalak pontosan befutottak a nagy épület könyvelésébe.
Az isten tudja, hogy telt el mégis a kilencedik hét.
Vasárnap csak vánszorgott otthon Maud, széktől székig és a nagynéni kétségbeesve sántikált körülötte vastag bokáival.
– Holnap hívom az orvost. Nem engedlek be. Ez mégis istentelenség! Ilyet én még nem láttam!
Maud másnap reggel is bement. A kapuban, amint blokkolt, látta, hogy az udvaron vidám sereglet kacag. Közelebbről felismerte, hogy a fiút ünnepük.
Jean, amint megpillantotta Maudot, hozzászaladt.
– Maud! Képzelt! Látott a Lokomotív edzője! Azt mondta, ősszel átigazol, ha van kedvem!
– Jó, de most siessünk — fogta, szorította boldogan a fiú kezét Maud – , nyolc óra. Odabent mindent elmesélsz. Óh, tudtam én, hogy felfigyelnek rád!
A fiú azonban nem sietett.
– Maud. A helyzet az . . .
A lány rosszat érzett. Nem mert a fiúra nézni.
– A helyzet az, hogy én ma kiveszem a munkakönyvemet. Holnaptól a vasútnál dolgozom. Könnyebb beosztásban, több fizetéssel. Tudod, ez összefügg az őszi átigazolással. De később még bemegyek hozzád.
Tavasszal, amikor a hó meleg pocsolyákká olvadt s reszkető páraként indult vissza az égnek, egy lány kitekintett a kórház ablakán. Mindkét kezében botot tartott, arra támaszkodott.
– Látod, már tudok járni — mondta annak a kövérlábú, dagadt bokájú öregasszonynak, aki mögötte ült. — Meglátod, néni, néhány hét múlva sétálok majd az utcán.
– De csak bottal, Maud. Megérte? Most már mindig csak bottal! Átkozott legyen az a gazember!!
– Ne bántsd – , mondta Maud, s mosolyogva bámulta a zöldülő parkot, amelynek platánjai kifakultak a télben. – Nélküle talán sohasem tudom, hogy mit érezhetett az édesanyám, amikor meghalt.
