Óvári László festőművész Nyíregyházán született 1926-ban és Budapesten halt meg. Részletes életrajzát ide kattintva olvashatjátok. Most egy 1969-ben, a műtermében vele készült beszélgetést osztok itt meg. Érdekes filozófiai beszélgetés, a kor akkori egyik lenyomata.
Óvári László festőművész 1926-ban született Nyíregyházán. A Képzőművészeti Főiskolát 1949 és 1954 között végezte el. Mesterei Főnyi Géza és Szőnyi István voltak. 1956-ban és 1962-63-ban volt jelentősebb kiállítása, de rendszeresen részt vesz országos és külföldi kiállításokon. 1957-60-ig Derkovits-ösztöndíjas volt. Képei egy részét a Műcsarnokban és a Nemzeti Galériában tekinthetik meg az érdeklődők. Jelentősebb művei a Kolumbus és Ecsed utcai pártházban, a hatvani pártházban találhatók, Oroszlányban van egy nagyobb méretű grafittója. Most a kiskőrösi párt- és tanácsszékházba készülő monumentális művén dolgozik.
— Olvasóinkat nagyon érdekük a művészet kérdései, sokat vitáznak is — elítélőleg vagy egyetértően — róla. Különösképpen sok szó esik nálunk a művészet pártosságának fogalmáról. Érdekelne bennünket a véleménye erről. Úgy gondoljuk, a kérdés megválaszolására bizonyos illetékessége is van, hiszen alkotásainak egy része pártházak számára készült.
— Murális alkotásaim közül néhány tényleg pártházak számára készült. Én a megrendelő ízlését és választását mindig is értékítéletnek tartottam. De a pártosság nem helyhez kötött fogalom. Nem a felállítási hely tesz pártossá egy műalkotást és az sem, amit a művész önmagáról vall, még azt sem feltétlenül, ha mások mondják ezt róla. Sajnos, a pártosságot nálunk gyakran a művész személyiség-jegyeként fogják fel, pedig az a műalkotás jelzője. Ezt Engels Balzacra vonatkoztatva nagyszerűen bizonyította. A politikában romantikus törpe Balzac realista óriás volt a regényírásban. Nincs egyenes, csak áttételes kapcsolat, szándék és tett között a művészetben. Az objektiválódott, az ember formálta világ szerves részévé vált műalkotás öntörvényei s a benne megvalósult művészeti tevékenység színvonala szerint fejti ki hatását. Ezért lehetséges, hogy a legmodernebb szándékkal (és világnézet alapján) készített mű jelenthet akár évszázados visszalépést és természetesen fordítva is. És ez a helyzet a vevővel is, alig játszik szerepet a műalkotás pártosságában, Derkovits akkor is nagy művész, művei akkor is pártosak, ha némelyik alkotása nagytőkés tulajdonában lenne, s Herczeg Ferenc akkor sem az, ha műveit párttagok tömegei olvasnák (amit, remélem, nem tesznek). A pártosság tehát szerintem a műalkotás, s nem a forgalombahozatala problémaköre. Pártosnak tartom azt a műalkotást, amely szolgálja az emberré válás, a humanizálódás eredményeit és programját. Azt, amelyik hozzájárul a világ emberibbé formálásához. Nem definiálni akarok, ha azt mondom: a pártosság bátorságot jelent az „elfogulatlansághoz”.
— Ez kissé furcsán hangzik. Már a sokhelyütt használt „elkötelezettség”-et is osztály elkötelezettségként értékeljük, a pártosság pedig fokozottan és meghatározottan az. S most mégis arról beszélünk, hogy bátorság kell és éppen az elfogulatlansághoz?
— Ez csak látszólagos ellentmondás. A filozófiában kevésbé jártas embereknek sem kell nagyon bizonygatni, hogy a legteljesebb objektivitás (elfogulatlanság) és tudományosság együttesen leginkább a jövőt építő osztály érdeke. Aki a jövőt akarja és még csak nem is önmaga képére átformálni, az a szubjektív akarnokságot, az objektív törvényszerűségek semmibevételét csak történelmi hivatása kockáztatásával engedhetné meg magának. Az igazi művészek, bármilyen volt is osztályhelyzetük, ilyen szempontból mindig is a leghaladóbb osztályok célkitűzéseihez kapcsolódtak, azok tényleges érdekeinek voltak segítői és harcosai. A művész egyben az alkotás belső törvényeinek útját is végigjárja, amikor a teljesebb igazság feltárásához járul hozzá. Nincs egyedül, más összefüggésben mások is járnak vele egy úton. Pártosság és az ilyen „elfogulatlanság” tehát testvérfogalmak, mint ahogy pártosság és voluntarizmus, pártosság és dogmatizmus ellenséges fogalmak. Ezért én a művészi tevékenységemben alapelvnek tekintem, hogy ragaszkodjak — személyi érdekeimtől s az esetleges pillanatnyi adminisztratív ódiumoktól függetlenül és azok ellenére is — a tudományos és objektív vizsgálódáshoz, majd e konzekvenciák tehetségemnek megfelelő színvonalú képi megjelenítéséhez. Ezt tartom a műalkotás pártosságának.
— Ebben a felfogásban a pártosság elsősorban alkotási elv.
— A művészetre vonatkoztatva feltétlenül az: az igazság haladás érdekeivel egybeeső feltárásának módszere. Nyilvánvaló, hogy az irányító szerveknél e jegyek differenciálódnak, melyet az igények és az ösztönzési rendszerek fejeznek ki. Ezek lehetnének valamivel jobbak is a mainál, de legyünk optimisták. A pártos irányítás „veszít” bizonyos ismérveket az alkotáséhoz képest, de „cserében” gazdagodik is újakkal. A festményt ketten csinálják: a produktív művész és a befogadó. A művész támogatása, irányítása mellett nem kisebb feladat a közönség nevelése. Ha a műélvezők is azt az utat járják, amit a művész, akkor egymásra találunk. Ha eltérés van köztünk (mert az persze lehetséges), a történelem előtt az veszít, aki tévedett. Lehet hibás a művész, de lehet hibás a közönség is. Tény, hogy az egyre teljesebb igazsághoz ragaszkodó pártos művészet pártos műélvezőket követel. A pártosságnak csak egyik oldala, hogy alkotási módszer, legalább ilyen fontos a befogadás. Nem minden művész és főként nem sokáig tudja kivonni magát a tömegigénynek kikiáltott „közízlés” néha visszatartó kényszere alól, főként akkor, ha ettől megélhetésük is függ. Legyenek pártosabbak az igények is egyre inkább, és akkor mind több pártos és ezért maradandó mű születik majd. A tehetetlenségi nyomaték még akkor is biztosít egzisztenciát giccselőknek és sarlatánoknak, ha a közönség nem fogad el hazug és felszínes alkotásokat. De ez esetben az már csak rövid ideig tartó,-átmeneti állapot lehet. A művészetnek közkinccsé kell válnia s ez az igazság révén valósulhat meg. Ez köt össze hosszabb távlaton művészi műalkotást és műélvezőt.
— Az eddigiek a művészet ismeretelméleti szerepét húzzák fokozottan alá, természetesen e tudatforma sajátosságai ismeretének feltételezésével. Ügy gondolja, hogy a tudomány és művészet közelít egymáshoz?
— Hadd válaszoljak egy kérdéssel. Amikor Marxék egyesítették a materializmust a természettudományos módszerrel, elmosták-e a határt, mondjuk a matematika és filozófia között?
— Semmiképpen.
— Nos, itt is hasonló a helyzet. Szemlélődést és módszerbeli megegyezések vannak, ez egyaránt gazdagítja a tudományt és művészetet. De e két tudatformát soha nem a részkérdések különböztették meg. A művészet humanizál, a tudomány nem, a művészet a képpé gazdagított, a tudomány a fogalommá redukált jelenséggel foglalkozik.
— De a jelenség és lényeg feltárásának módszerei közelítenek.
— Igényes művésznél soha nem is távolodtak el. Sajnos, vannak tapasztalataink arra vonatkozóan, hogy ezek dogmatikus felfogása milyen károkat okozhat. Ez ellen a minél komplexebb és konstruktívabb gondolkodásmód óvhat csak meg. Csak így kerülhető el mindenféle megmerevedés és a túlhaladotthoz való konformitás. Igaz, még így sem reggelizzük a bölcsek kövét, de az alkotás jogával megkaptuk a néha-néha tévedhetés jogát is. Eddigi alkotásaimat mérlegre téve én például úgy érzem, nyugodtan vállalhatom szinte valamenynyit, mindig becsületesen és mindig a tőlem telhető legtöbbet adtam. Mégis úgy vélem, tudok még sok újat és jót nyújtani. Korántsem vagyok tehát önmagommal elégedett. Ezzel egyébként minden valamire való művész így van. Az önmagunkkal szembeni nonkonformitás a közönség legteljesebb megbecsülése és a pártosság egyik ismertetőjele is.
Varga—Markovics /Határőr, 1969/
