I. Rejtélyes gyilkosság a Tisza mentén
Ezelőtt ötven esztendővel, húsvét táján, a lélekharangot nem csak a harangozók szólaltatták meg a régi pesti tornyokban, hanem a hírlapszerkesztők is az újságjaikban.
Egy tiszaeszlári leánykát, Solymosi Eszter tizennégy esztendős leánykát temették, holott ezt a leánykát akkoriban még nem találták meg, sem elevenen, se holtan, még is az volt a híre, hogy meggyilkolták, mégpedig a zsidók, akiknek húsvéti kenyerükhöz keresztény lány vérére is szükségük van a liszten kívül.
Elvágták a torkát a zsidók, vérét kifolyatták és edénybe gyűjtötték, még pedig a templomukban, ahol húsvéti ájtatosságukat végezték és ahová a falusi fűszerestől jövő leánykát becsalták, kezében a festékkel, amellyel szolgálatot adó asszonyának házát kellett volna húsvétra kifesteni.
Majd a leányka holttestét kocsira rakták és a Tiszán leúsztatták.
Ötven esztendő előtti fantázia kellett ahhoz, hogy ezt a mondanivalót kitalálja.
Igaz, hogy az ország telve volt „fantáziával”, mint napjainkban is mondják a lehetetlenségeket.
Emlékezet szerint a nyíregyházi „Nyírvidék” című hetilapban jelent meg az első híradás a tiszaeszlári gyilkosságról, de a budapesti lapok elkapták a nyomot és megindult az országos, később európai hadjárat a rongyos eszlári sakterek ellen vagy mellett.
Alig történhetett esemény ebben a korban (ötven esztendő előtt), amely a laposabban szétszakítja a nem régen összeforrott magyar társadalmat, amely még csak az 1848/49-iki eseményeket vette hitelt érdemlőnek a közkézen forgó magyar históriai könyvekből; — igaz, hogy nagy pártja volt már annak a felfogásnak is, hogy fátyolt kell vetni a múltra és a kiegyezés éveinél kezdeni az új históriai korszakot.
De az ország igazában függetlenségi érzelmű volt, ujjal mutogattak a liberálisokra, mert nem fogadhatták el valódiaknak gondolatvilágukat. De társadalmi téren azért valahogy csak megvoltak egymással a különböző politikai hitvallásnak. Az igazi társadalmi szakadást az eszlári esemény okozta, amely komolyan zavarba hozta a leghiggadtabbakat is. Hetek, hónapok múltak el anélkül, hogy az akkori emberek megtalálták volna a nézőpontot, amelyből a váratlan eseményt szemügyre vegyék. A legjózanabbak se tudták eleinte, hogy mit is kell tulajdonképpen tenniök.
Az ügyesen vezetett, régi csendbiztosi nyomozás, Scharf Móric, a templomszolga fiának határozott vallomása, a Tiszán úsztatott hulla, amelyben Solymosi Jánosné nem ismerte fel tulajdon leányát, látszólag az eszlári zsidók bűnösségét bizonyították. Sőt megszólaltak némely hazai és külföldi történettudósok is, akik az eszlári vérvételhez hasonló esetről tudnak a zsidók históriájából.
… A több mint másfél esztendeig tartó vizsgálatnak voltak hónapjai, amikor a börtönbe vetett zsidók ügye teljesen elveszettnek látszott; még a legszabadelvűbbek se emelhették fel mellettük szavukat, hogy cinkossággal ne gyanúsítsák őket. Minden vallatás és vallomás a zsidók ellen szólt. Egy lyukas pitykét nem ért a sorsuk. Csak magukkal ránthatják az örvényben fuldoklók, aki mentőkezet nyújt utánuk. A legbátrabb szívek is elgyávulnak az általános rémületben. A legélesebb elme se meri tagadni, hogy nem történt bűncselekmény. Gyakoriak voltak az újsághírek, amelyeket „betettek“ a hírlapba egyes zsidók kikeresztelkedéséről, akik éppen az eszlári esemény miatt hagyták el vallásukat.
Még Kossuth Lajos, a turini remete isteni népszerűsége a hazában is veszélyben forgott, amikor gyakran küldött leveleiben a zsidók mellé állott. A kisebbek, a hazai népvezérek, pedig legjobbnak vélték a hallgatást mindaddig, amíg valami bibliai csoda által világosság derül a babonás ügyre. Nem, sehogy se állott jól a zsidók ügye ezelőtt 50 esztendővel Magyarországon. A legszabadelvűbb korszakban, amikor az öreg Tisza Kálmán már látszólag mindent jól elrendezett, hogy új fejlődés új ideáljaira helyezze Magyarország sorsát, kiépítse a „ferencjózsefi korszakot” a maga nagy tennivalóival, nemzeti fellendülésével, a magyarságnak alaposan szilárd elhelyezkedésével a Monarchiában, — a „ferencjózsefi” gondolat kapott treffert, a hajó süllyedni kezdett, az égboltozat beborult és vallási gyűlölködés nagypénteki szele ringatott árnyakat a faágakon, mintha akasztott emberek pörgetnék a bokáikat.
Ma, ötven év múlva, kevesen emlékeznek már a magyar társadalom zavaros, rémlátó és kísértetekkel viaskodó hangulataira. A lázmérő néha a legmagasabb fokot mutatta, amelyet emberi szervezet (és lelki konstruáltság) elbír. Az öreg Tisza nem egyszer érezhette, hogy reng alatta a föld, megmozdulnak az elnökség öreg íróasztalai, amelyeken már oly nyugodalmasan gyűlögettek az aktacsomók, mintha többé sohase lenne másról szó Magyarországon, mint közszolgálati jutalmak kiosztásáról. De egyszer csak eljött az idő, amikor büntetni kell e barátságos Magyarországon, mégpedig „érzés szerint” ártatlan embereket… — Mert igazában nagyon kevesen hittek még ötven esztendő előtt is abban a rémregényben, amelyet Scharf Móric, az egyházfi kamaszkodó fia, az eszlári templomban történtekről úgy vallott, mintha leckét mondana fel.
Nézzük, hogyan tudta az a néhány okos ember, akinek az esze még ebben a shakespearei éjszakában is helyén volt: megállítani a már közelről morajló földrengést, hogy igazában nagyobb értéket ne vesszen az ország javaiból?
II. A daliás függetlenségi követek
A függetlenségi párti követséghez abban az időben még elengedhetetlen kellék volt a testi kiválóság is. Ha nem is vetekedhettek a korabeli követek a legszebb férfival, Kossuth Lajossal, akit magyar anya szült, de külsőleg „mutatós embernek” kellett annak lenni, akire a negyvennyolcas érzelmű kerületek a maguk és az ország dolgát rábízták.
Kicsit cigányos képű, kicsit himlőhelyes, de igen férfias tekintetű, kinizsivállú férfin volt Polónyi Géza, akibe minden női kliense kicsit szerelmes is volt, — talán ezért foglalkoztatták ügyvédi irodáját annyi nőies természetű ügyek, hogy a legkülönbözőbb hölgyekkel kapcsolatosan emlegették nevét.
Megtermett férfiú volt R. Eötvös Károly is, igaz, hogy még nem potrohos és kopasz, amint a mai nemzedék emlékezne rá, hanem dió fürtökkel ékesített, testhezálló, magyaros szabású ruhát viselő, költői tekintetű férfiú, amint a fiatal Kisfaludyt látjuk a régi dunántúli arcképalbumokban.
Korának egyik legdélcegebb férfia volt Verhovay Gyula, akiről, sajnos, női emlékezetek már alig mondhatnak bármit (nagy politikai csatái után falura visszavonulva, egyetlen nőnek, akit szeretettel „Néni“-nek szólított, szentelte életét és már régen meghalt ő is, a Néni is). De homlokán lévő kardvágására, amelyet éppen az eszlári per idején kapott Polónyi Gézától, mindvégig büszke volt. A függetlenségi képviselők egymás között párbajoztak, miután a kormánypárton nem találtak megfelelő ellenfelet.
Jóképű ember volt Istóczy Győző, aki bíróból lett képviselővé, mégpedig azért, mert egy ítéletét a felsőbíróság megváltoztatta; természetes elkeseredéssel a függetlenségi oldalra állva, ott is a legszélsőbb sarokra.
De közismerten szép megjelenésű férfi. mint a legenda mondja: egykori gárdatiszt Ónody Géza, a tiszaeszlári kerület országgyűlési képviselője, aki leghamarább kapott lángra a leányka „meggyilkolása“ miatt, miután éppen választói panaszolták el a helyszínen a vérlázító esetet. Lehetséges, hogy kissé zavaros lelkiállapotú úriember volt O. Géza, de bizonyosan közérdek is bevetette, midőn választói bizalmából a rendkívüli eset kivizsgálását sürgette.
A tiszaeszlári bűnperhez, amely rövidesen megindult, félig-meddig köze volt minden országgyűlési képviselőnek, aki a nép bizalmából élvezte kivételes helyzetét. A „szent öreg”, Mocsáry Lajos, a függetlenségi párt elnöke, éppen úgy nem vonhatta ki magát az alkalmi nyilatkozatok előtt, mint akár a tréfás Meszlényi Lulu, vagy Kossuth palatínusa, Helfy Ignác. Meg kellett szólalni az európai tudású Hoitsy Pálnak, de a függetlenségi párt „katonai szakértőjének”, Lits Gyulának is. Kiben bízzon az ország az ilyen felháborító eset megbüntetésénél, hanem az ellenzéki követekben, akiknek szinte kötelességük volt tapéton tartani a hosszadalmas vizsgálat alatt elhalkuló ügyet? Íme, csak a pozsonyiak mertek egyszer megmozdulni tüntetőleg a zsidók ellen: Tisza Kálmán már idegen katonaságot küldött rájuk! A kormány oldaláról tehát nem volt várható semmi olyan intézkedés, amely a kedélyeket lecsillapíthatná. Az öreg Vidliczkayt, a híres „éjféli szónokát”, aki először destruált Magyarországon, nyaggatták nyíregyházi választói, hogy a boldogtalan csángókon kívül (akiket akkor akartak betelepíteni Bukovinából Magyarországba), beszéljen már másról is a képviselőházban, amelynek elnöki székében ugyancsak a szemrevaló Péchy Tamás ült, mellette jegyzői, megannyi daliak: Rakovszky István, Berzeviczy Albert, Fenyvessy Ferenc.
Nyilvánvaló, hogy Tisza Kálmán csak húzza, halasztgatja a vizsgálatot (majdnem tizenöt hónapig), Budavárában a róla elnevezett szivart szivogatva, a geszti kastélyban pedig hosszuszáruval sétálgatván.
Kiben bízzon már a nép, ha a lelkéből való követekben se, akiket bizony sokszor zsandárral és finánccal, hatalommal és erőszakkal szembeszállva választott meg, hogy aztán ilyen dolog történhessék Magyarországon, mint a tiszaeszlári, amely eseményre a legnyugodtabbak is elveszítik flegmájukat?
Nem volt könnyű dolguk ezidőtájt „a nép lelkéből sarjadzott” függetlenségi követeknek, amidőn húsvéti vagy pünkösdi vakációra ellátogattak a kerületekbe. Száz kérdéssel elhalmozták őket.
Legfőként a tiszaeszlári ügyről akartak valamely megnyugtató értesülést kapni a választók.
III. A királyteleki gróf sorsdöntő közbelépése
Talán még manapság is folyna a vizsgálat a hullaúsztató, hullacsempésző máramarosi tutajosok dolgában (amely körülmény annak idején valóban megakasztotta a nyírségi csendbiztosok befejezettnek látszó munkáját, Scharf Móric és a többi tanuk kihallgatása után), amikor az aluszékony vármegye és legfeljebb félfüllel hallgatódzó kormány tétlenségébe külföldi kéz avatkozott, így mondták abban az időben. Legjobb a kifejezések formalitásához ragaszkodni, ha az ember pontos tükörképét akarja látni az eseményeknek.)
Ez a külföldi kéz pedig nem volt más, mint a Párisban megjelenő Figaró című újság, amelynek akkoriban még Magyarországon is nagy tekintélye volt, bár itt kevesebben olvasták elterjedtségéhez mérten, mint más országokban.
A „Figaro“ egy májusi számában bécsi tudósítója tollából levél látott napvilágot, amely levél szerint a tiszaeszlári bűnpör vádlottjainak kihallgatásánál, így leginkább a könnyen megfélemlíthető felsőtiszai tutajosok, e jámbor emberek kihallgatásánál nagy szerepe volt a „szeges svéd ostornak (Ma sem lehet tudni, honnan vette ezt a kifejezést a párisi újság. Szmilovics Jankel és Herskó Dániel tutajkormányosok, akiket elsőrendű vádlottakként gyanúsítottak, bizonyára nem nyilatkoztak a „Figaro” bécsi levelezője előtt megkínoztatásukról.)
Megszólalt azonban a „Figaro” tudósítására a francia újság egy szabolcsmegyei olvasója, aki nem volt más, mint Dessewffy gróf, akit „királyteleki gróf” néven ismertek a vármegyében.
Nevezetes volt arról, hogy csak külföldi újságokat olvasott, főúri zárkózottságban élt és a megye legnagyobb földbirtokosa volt.
Ugyan ki hitte volna, hogy A. de Dessewffy még valaha is megszólaljon egy újságokban is tárgyalt ügyben, mikor összes mondanivalói évenként egyszer a Felső- Tiszai Ármentesítő Társulat gyűlésén hangzottak el, ahol a makrancos folyó megrendszabályozására terjesztett elő indítványokat, amelyeket rendszerint készpénzletétbe való helyezésével is megerősített.
Kissé különcnek mondták a királyteleki grófot tiszaszabályozási terveiért, amelyekhez a magot külföldi mérnök-szemlékből vette. Még az amerikai Mississippi folyóval is összehasonlította néha a mi andalgó Tiszánkat, amikor annak megfékezéséről volt szó a társulati gyűléseken.
És éppen ez a zárkózott életet élő, jóformán csak tudományokkal és ,”különös bogaraival” törődő Dessewffy gróf nyilatkozott a „Figaro” tudósítójának közleményére a „használatba vett szöges svéd ostorról” (amelyet talán magyarul karikásnak is nevezhettek), valamint az egész tiszaeszlári komplexumról.
A. de Dessewffy nyilatkozata a „Figaro1” szerkesztőjéhez intézett levél formájában megjelent és lesújtó volt azokra, akik halovány reménységgel még a tiszaeszlári zsidók ártatlanságában reménykedtek.
Soha annyi „Figaro” nem fogyott el Magyarországon, mint abból a májusi számból, amelyben Dessewffy Aurél gróf, szabolcsmegyei nagybirtokos levele napvilágot látott ,
„Az igaz, hogy Magyarországon az antiszemitizmus fenyegető mérveket öltött és — elismerem — provokálta a zavargókat — írja a gróf —, de Tisza úr kezében a biztonság záloga és nem remélhető, hogy a pozsonyi zavargások nem ismétlődnek többé.
„Az is igaz, hogy a reakció, melyet zsidó hazánkfiainak kizárólagos, önző és gyakran ellenséges viselkedése okozott, már azokban a körökben is minden kétségen kívül érezhető, amelyek még nem felejtették el az utóbbi tizenöt év történetét.”
„Mindenesetre szükséges, hogy a közeledés megtörténjék és lassanként meg is fog történni, de azalatt a pohár csordultig telik és nagyon vigyázva kell hozzányúlni, hogy ki ne csorduljon.”
„Izraelitáink utánozzák francia és angol hitsorsosaikat és jó tulajdonságait, sok tehetségük kétségkívül biztosítani fogják számukra a jóakaratot és elismerést.” A. de Dessewffy.
… A királyteleki gróf levele elindult a párisi „Figaro“ útján a maga útjára, a közvéleménybe.
A legelső hatása az volt, hogy a bebörtönözött zsidókat vád alá helyezték et részükre, törvényszéki tárgyalási napot tűztek ki.
— Most már aztán itt volt a baj, amit négy különcködő gróf magatartása idézett elő — mondogatták azokat emberek, akik még a vizsgálat alatt szerették volna elsimítani valahogy a dolgot, mielőtt európai botránnyá dagadt volna a tiszaeszlári húsvét története.
IV. Kossuth Lajos leveleiben védelmezi az ártatlanokat
A turini remete akkoriban a magyar vármegyei alispánjaihoz írott levelekben nyilatkozott a közérdekű kérdésekről.
Ezek a Kossuth-levelek többnyire válaszai voltak azoknak a születésnapi üdvözlőiratoknak, amelyekkel Kossuth Lajost nyolcvanadik esztendejében Magyarországból és az egész világból elárasztották.
Nyolcvanesztendős lett Kossuth ebben az esztendőben, minden szava szentségként hangzott, mint a bibliai író.
És az volt a csodálatos, hogy minden levele más és más volt, talán egyetlenszer se ismételte meg magát, se mondatait, se kifejezéseit.
„Az ember élete terjedjen bármily hosszúra, csak egy röpke pillanat”, írja például Fehér megye alispánjának küldött levelében, amelyben a kuriózumkedvelőknek azt is kiszámítja, hogy 29,270 napot élt eddig.
„De a nyolcvan év igen nagy idő abban a „röpke pillanatban”, amelynek neve emberélet. A számtáblán, amelyre az idő nyolcvanszor írta fel az életszámot, a Remény” számára hely nem maradt.”
… Kossuth külön-külön válaszol a törvényhatóságoknak, amelyek 80-ik születési évében üdvözölték, így Budapest főváros tanácsának is. „Magasztalással beszél Budapestről minden idegen, ki azt meglátogatja…” „Én gyönyörrel merengek el ama kép szemléletében, amelyet Budapestről leírok . . .” .Amikor én utolszor láttam fájdalom, „utolszor nemcsak büszkeséget érzek a bámulatos fejlődés felett, hanem hódolattal is hajtok fejet…”
De Zemplén megye alispánjához (szülővármegyéje alispánjához) írott levelében már közelebbi dolgokról is beszél az udvariassági tényeken kívül. Családiasabb hangja van a máskor lendületes Kossuth-levélnek, amelyet szülőföldjére küld; bizalmasabb az egyébként udvarias hang, amellyel „egy szegény száműzött hazájabeliekkel beszélhet”. óva inti a zsidókérdés rosszindulata és gonosz kihasználásától vármegyéjét, mert hiszen a vád oly gonosz, hogy az ártatlanságnak előbb-utóbb ki kell derülni . . .
De Kossuth levele már nem állíthatta meg az eseményeket, a nyíregyházi törvényszék gyilkosság büntette miatt vád alá helyezte Schmarcz Salamont, eszlári saktert, Buxbaum Ábrahám ibrányi tanítót, Braun Lipót udvari saktert és Volner Hermann napszámost. Gyilkosság bűntettében való részesség és bűnpártolás vétsége miatt még tizenegy embert, köztük Scharf Józsefet (a koronatanú Scharf Móric apját), összesen tizenöt egyént, akiket azzal vádolt a bíróság, hogy a gyilkosságot részint „végrehajtották metszőkéssel”, részben segítettek a bűn elpalástolásában, a hulla szekéren és tutajon való elszállításában. Tizenöt fogoly ült a nyíregyházi börtönben, aki sorsára várakozott,
V. Hogyan védett Eötvös Károly?
A foglyok csak növesztették a szakállukat a börtönben, mint ez a foglyoknak a világ fennállása óta szokása, de a külső világ annál inkább megrendült a törvényszék vádhatározata miatt.
A „tiszaeszlári hecc”, amelynek valóságában (a gyilkosság rituális célból való elkövetésében: komolyan talán csak párszáz ember hitt Magyarországon, aki a meghamisított „Talmudnak“ is hitelt adott, amikor azt ebben az időben Rohling kiadta), a „tiszaeszlári hecc” a királyi törvényszék határozata folytán fenyegető árnyként kezdett növekedni a szemhatáron, mint valami ismeretlen, földöntúli fekete szellemalak, amely nagy pusztításokat végezhet az addigi, elég nyugalmasnak mondható civilizált életben. Ha valóban kiderül, hogy a sakterek csakugyan vallási okból, húsvéti rituális törvény értelmében vették vérét a keresztény leánykának…. Ha a kótyagos Scharf Móric vallomásai igazaknak bizonyúlnak!… Ha bebizonyosodik, hogy egy egész zsidó hitközség szövetkezett egy senkinek sem vétett cselédleányka elpusztítására, eltüntetésére, hullájának úsztatásával… Kiszámíthatatlan dolgok következnek a világon.
Kellő védőkről kellett tehát gondoskodni a bebörtönzött áldozatok mellé, akik a tárgyalás lelki tortúrái alatt is figyelmezzenek, hogy az igazság el ne homályosodjék.
Odáig igazában csak Heumann, egy szélesvállú éteszes nyíregyházi ügyvéd foglalkozott a zsidók dolgaival, ő jelent meg a bíróságoknál, a tanúkihallgatásoknál, koldusok ügyét vitte, akiktől ügyvédi honoráriumra nem számíthatott. Ellenben annál több része volt bántalmazásban, amikor a „svarc auf veist“ bebizonyosult gyilkossági ügyet „hátráltatta” közbelépéseivel. Nem a legszerencsésebben mentek a dolgok kezében; hónapról hónapra újabb nyomokat talált a hatóság a zsidók bűnössége mellett (a tutajosok vallomása volt talán a megrendítőbb, akik bevallották, hogy hullausztatást bíztak rájuk az eszlári zsidók küldöncei, sőt látták is a szekéren a tutajhoz szállított hullát), másrészről tanúi jóformán csak a vádhatóságoknak voltak a legkülönbözőbb eseményekre.
Heumannak ugyan segédkezett még egy fiatal pesti ügyvéd, bizonyos Székely Miksa, akinek az a nexusa volt e vidékkel, hogy a nyíregyházi főtrafikosnak volt a fia.
De nyilvánvaló volt, hogy ketten nem bírják a tizenöt vádlott védelmét, bár Heumann kősziklából faragott, félelem nélküli, ragyogó eszű védőnek bizonyult a zuhatagként ömlő csapások alatt is. (Hátramaradt iratai, levelezései, amelyeket e sorok írójának volt alkalma áttanulmányozni, bizonyítják, hogy nem ijedt meg az üldözésektől, háza ablakainak gyakori bevetésétől, sőt az életveszélyes fenyegetésektől se, amelyek a vizsgálati fogságban levő zsidók védelme között érték. Fanatikusan bízott az igazság kiderülésében, bár az mindig távolodni látszott az újabban történő nyomozások révén.)
Végre, csaknem másfél évi bebörtönzés után, a végtárgyalás kitűzése előtt, mint abban az időben mondták: „az akasztófa árnyékában”, eszükbe jutott az ártatlanul szenvedők ,,hitsorsosainak” hogy az eszlári perben hatékony védelemről is gondoskodjanak.
Volt akkoriban valamely zsidó egyesület, amelyet különböző neveken emlegettek, mondták zsidók általános szövetségének is. Ennek a szövetségnek volt egy budapesti megbízottja, aki kutatni kezdett megfelelő, országos nevű védőügyvédek után, akik majd a bíróság előtt a vérvád gyanúsítottjait megvédelmezik az igazságtalanságtól. Hol lehetett találni ilyen bátor és köztiszteletben álló védőt? Csak a függetlenségi pártban, amelynek hőseiről már előbb beszéltünk.
Ott voltak azok a férfiak, akik az országos bajokban, a nemzeti veszedelmek idején, de a nagy igazságtalanságoknál is fel mertek szólalni. Ott volt Polónyi Géza, Eötvös Károly és más híres ügyvédek; igaz, hogy ezen a párton voltak Verhovay, Istóczy Győző, Ónody Géza és a többiek is, de másabb világfelfogással és világszemlélettel, mint a függetlenségi párti képviselők nagy része. (Polónyi Géza Nemzeti Újság címen napilapot indított Verhovay Gyula „Függetlensége” ellen, míg Eötvös Károly a legokosabb „újságkirály”, Csávolszky Lajos Egyetértésének volt munkatársa (Ágai Adolffal együtt, ahol a függetlenségi politikát pompásan keverték a szabadelvű eszmékkel. Megnyugtató érzés e kor történelmének tanulmányozói részére, hogy az újságírók akkor is tudták a magukét, mit kell írni lapjaikba, ezelőtt ötven esztendővel, amikor látszólag megzavarodott volt a világ. Céltudatosság nélkül sohase jelentek meg sorok a korabeli sajtóban!)
*
Az eszlári védők csoportjának összeállításánál legelsősorban Eötvös Károly neve került kombinációba. Valahogyan higgadtabbnak, megbízhatóbbnak, sőt tekintélyesebbnek látszott ez a függetlenségi követ, mint az egyéni harcokban sokszor elvakult, legkülönbözőbb ellenségekkel küzdő, nagyeszű Polónyi Géza, aki éppen akkor volt belekeveredve valamely ügybe, amelyet „gráci postarablás” néven emleget a kriminalisztika. Arról volt szó, hogy a gráci postahivatalban kiraboltak egy öregurat, aki éppen pénzküldeményt akart bízni a császári postahivatalra. A tettesek Budapestre menekültek és Polónyi Géza, a híres ügyvéd, védelmét kérték.
A korszak ítélete szerint az ügyvédnek, bármilyen csodatévő hírében állott is, válogatni kellett volna azok között az ügyek között, amelyekben szereplést, pláne védői tisztséget vállal. Holott a bűnösöknek és ártatlanoknak mindig szükségük van a jó ügyvédekre! Polónyi Géza elvállalta a gráci postarablók védelmét is ezért maradt ki az eszlári kombinációból, holott az eszlári perben éppen régi ellenfelével, a végzetes is perkeverő Verhovay Gyulával vehette volna fel a harcot újra régi bajvívó módjára, aki szeretett körömszakadásig küzdeni.
Eötvös Károly ebben az időben még többnyire csizmában és szűk magyar nadrágban, Deák Ferencről nevezett térdig érő, zsinóros kabátban, csokorra kötött, rojtos nyakkendőben, nyitott gallérban mutatkozott a külvilág előtt, a nyolcvanas évekbeli tekintélyt tartó, vidéki urak ruházkodásában. Ilyen ruhában járt a képviselőházba, vagy a függetlenségi párt szenvedélyes gyűléseire, mert természetesen a pártbeli veszekedések, az igazán szenvedélyes gyűlölködések a drágalátos személyeskedések, a „ki a legény a csárdában a „tök a tromf”, az „állok elébe”, a „kutya ugat, karaván halad” és hasonló című megszólalások a függetlenségi párt családias, belső gyűlésein történtek. Az öregségére oly félistent flegmájú Eötvös Károly többször is megdöngette az asztalt, mint erről a hivatalos história tud. Mindig volt kéznél egy-két régi példája, öreg táblabírák vagy nemzeti, többnyire dunántúli régi nevezetességek, akikre vitáiban hivatkozhatott.
Mikor azonban a tiszaeszlári vádlottak védelmére felkérte volt az a bizonyos egyesület, amely a szegény zsidók dolgával törődni kezdett. Eötvös Károly a védői megbízással (és a védelem szervezésével) történt esemény után nyomban felcsapott doktornak. „Vén fejjel„, mint mondogatta, a törvényszéki orvostant kezdte tanulmányozni, a hullák változatait vizsgálgatni, a boncolások jegyzőkönyveit tanulmányozni. Lassan, meggondolkozva, mint egy táblabiró világbeli úriemberhez illik, haladgatott előre tanulmányaiban. Apránként, délutáni sziesztálás közben, olvasgatta a régi törvényszéki levéltárakból való orvosi „bonc-jegyzőkönyveket”, néha kétszáz esztendőseket; majd meglátogatta a gorombaságáról híres Kovács professzort, az orvosdiákok anekdotabeli rémségét és kezdett tőle vitatkozás ürügye alatt ugyancsak a törvényszéki hullák és a róluk felvett hivatalos jegyzőkönyvet szapora olvasgatása után látogatott el Schenthaler orvosprofesszor úrhoz (aki később a nyíregyházi tárgyaláson, ahol szakértőként meghallgatták, azt vágta ki a bíróság előtt, hogy életében legalább negyvenezer hullát látott).
A nyíregyházi börtönben időző zsidókkal — védettjeivel — egyetlen szót sem váltott Eötvös Károly ez idő alatt. Heumannak, védőtársának, három levelet irt az ügy állása felől tájékozódva. Apróbetűs levelei szinte jelentéktelen kérdésekkel vannak spékelve. Az egész gyilkossági ügy nem látszott őt érdekelni tennivalóiban. Hullákat tanulmányozott, hogy majd bizonyíthassa a nyíregyházi kir. törvényszék előtt, hogy a megtalált tiszai hulla (amelyen persze gyilkosság nyomát felfedezni nem lehetett), azonos a keresett Solymosi Eszterével és a halál vízbefulladás útján „jött létre”.
Nem mindennapi figuráját a korszak híres védőügyvédjének gyakran lehetett látni a régi klinikákon, ahol holttesteket boncoltak ifjú orvosnövendékek tanulása céljából. Körszakállával, magasodó homlokával, vitézkötéses ruhájában ott álldogált a doktorandusok között és nyelte a professzorok előadásait, különösen olyankor, midőn vizihulla került a boncolóasztalra. De vizsgálta öreg apácák és ifjú rózsalányok holttesteit is, hogy belelásson a halál után bekövetkezendő rejtelmekbe. Talán egyetlen törvény paragrafust se nézett meg egész idő alatt, amíg a védelemre „készült”, hónapok munkájával, ellenben annál bőségesebben olvasott orvosi könyveket … Mint az anekdotázó nyelvek mondták: olyan óriási tudásra tett szert nem mindennapi észbeli tehetségével, hogy egy százesztendős anyókáról is bebizonyíthatta volna, hogy azonos Solymosi Eszterrel.
… Szerencsére, erre nem került sor, mert a nyíregyházi törvényszék nem adott hitelt a „gyilkosság” koronatanújának, a gyengeelméjű Scharf Móricnak, az eskütevést tőle megvonta és a végtárgyalás alatt kivilágosodott igazság révén a vádlottakat a terhükre rótt bűncselekmény alól felmentette.
Ujság, 1932.03.27.
