György Endre írása, ami az Új Élet 1949. július 7-i számában jelent meg. Az akkor átadott, öt éve elhurcolt zsidók emlékművének átadása után írta. Innen átadom a szót neki.
Nyíregyháza-Sóstó, június vége. Itt ülök a Sóstó vén tölgyei, hódító hársai és bólogató akácai alatt, s megpróbálom elcsitítani magamban azt a belső háborgást, azt az agyamban, szívemben, lelkemben végbemenő feldúltságot, azt az ideghálózatomon dörömbölő nyugtalanságot, amelyet a nyíregyházi mártírok emlékművének felavatási ceremóniája okozott.
A mélyen megható és komoran méltóságteljes ünnepség után a sírástól égő szemmel, lángba borult arccal és zakatoló aggyal kirohantam ide Nyíregyháza Margitszigetére, hogy a tókörnyék idillikus mai árnyában keressek megnyugvást mindarra, amit a márvány táblákról feketéllő névsor, a két különálló fényes gránit emlékmű és a régi templom diribdarabokból összerakott maradványa bennem felkavart.
Ha megmérném a hőmérsékletemet, a higanyoszlop minden bizonnyal negyven fokot mutatna. Körülöttem olyan csend, hogy az ember akaratlanul is lábujjhegyre kényszerül. Jaj, csak fel ne ébresszük az erdő tündéreit. Nagy ritkán egy-egy madárfütty hangzik el, mintha valami megbeszélt jellel hívogatnák egymást. A tó felülete olyan sima, valami hatalmas méretű, töredezett szélű tükördarab. De egyszerre csak titokzatos erők belülről megmozgatják és az állóvizen a nyugtalanság fodrai jelentkeznek. Éppúgy, mint ahogy bennem is.
Fázósan összerezzenek, testem lúdbőrössé válik. Mintha a fák között árnyakat látnék elsuhanni; azoknak füstgomolyagból kilépő szellemalakjait, akikkel gyermekkoromban itt majálisoztam, kergetőztem a fák között és akiknek élénk hahotázása közben belezuhantam a látszólag békés, de az ember elemésztésére is képes tóba.
Ezek az elhaltak, akik, ha gonosz kéz nem emel reájuk tőrt, ma is velem együtt szívhatnák a hársak mézes illatát, békés vasárnapi kirándulókként sörözhetnének és copfoshajú ideáljaikról merenghetnének, már csak azokon a fehér márványtáblákon élnek, amelyeket tiszteletükre és emlékezetükre emeltek a Szarvas utcai templom imádságokkal, könyörgésekkel bőségesen megszentelt helyén. Tulajdonképpen miért néptelen a Természetnek ez a szépségben tündöklő ligete? Azért, mert hiányzik Nyíregyházáról és Szabolcsból az a tizenhétezer ember, aki ott élt, dolgozott, küzdött és fáradozott és ha nagyon megtaposta az élet, kijött ide felüdülni.
Tizenhétezren voltak ők, semmivel sem kevesebben. Tizenhétezer apa, anya, fiatal leány, diákfia, elemista gyerek és csecsemő. Egy kisebb város teljes lakossága. Nyíregyházának és környékének kevés hijján egész zsidósága. Mondhatnék: valóban egész zsidósága, mert mindössze négyszáz életben maradtat sodort vissza a felszabadulás szele ebbe a szélesen terjengő, lassúvérü, kissé bóbiskáló alföldi városba.
A zsidó „bennszülöttek„, a zsidó őslakosság, amelynek leghőbb vágya volt, hogy megérje a fasiszta elnyomatás végét, nincs többé. „tökéletesen” kiirtották őket. A Sóstóba belebókoló füzek szégyenkezve lehorgasztják a fejüket. Eltakarják az arcukat, melyen a vízbe néznek. A sűrű levélcsomókon eső pereg. Még a fák is siratják a mi mártírjainkat…
A nyájat a halálban sem hagyták el vezetői: a papság és a tanítóság. Mikor elindult a nyíregyházi zsidóság, hogy a gázkamrákon át a mennybe jusson és ott ismét megalakítsa a vallásos életet élő hitközséget, a csapat élére állt a főrabbi, a rabbi, a kántor, a tanítóság és a zsidói intézmények tisztviselőkara is. Nem volt kivétel. De a hívek utáni gyász jeléül porbahúlt a hatalmas templom is.
Még csak hatvannégy éves volt, az idősödő férfi korában, de „testileg, szellemileg” tökéletesen ép, nem keltett volna hát meghalnia. De azok a véres kezek, amelyek a templomba járók óriási táborának életét kiontották, nem kegyelmeztek Isten hajlékának, annak az épületnek sem, amelyben évtizedeiken át összegyűlt a sereg ás ahonnan hő fohászait az ég felé küldte.
A barbárok úgy vélték, hogy munkájuk akkor teljes, ha a köveket is megsemmisítik, hiszen, ha a hívek az utolsó szálig a gyűlölet és elmúlás gödrébe zuhannak, kinek számára álljon tovább is a templom?
Amikor a zsidóságot (éppen most öt éve) kiparancsolták otthonából és „tömöritették” Nyírjespusztán, Harangodon, Simapusztán, nyilasok és más rablók megrohanták az elhagyott fészkeket. Mindent, ami a kezük ügyébe esett, összeharácsoltak. A „zsidó vagyon” (kivéve az, amit azonnal zsebre dugtak) a templomba vándorolt.
A mindenkinek kedves, áhítatot keltő, meghitt vidéki imaházat, amelyben hat évtized alatt a nagyapák, apák és gyermekek oly sokezren gyülekeztek reggeli és esti imára, bútor- és szőnyegraktárnak, képkereskedésnek és ékszerüzletnek, egyszerűen szemétlerakodónak használtak.
Itt őrizték a „kincset„, amely mint ebül szerzett holmi átkot hozott a családi életek feldúlóivá. Amikor közeledtek felszabadítóink, a szovjet sereg hömpölygő áradata, a fasiszták önmagukat fosztották ki. Megrohanták a zsidótemplomot, feltörték a féltve őrzött zárakat és széthurcolták a benne lévő holmit, mindezt, amit addig „gyűjtöttek„.
Aki csak tehette, megragadott egy-egy darabot és rohanni készült, ha ugyan a másik duvad meg nem akadályozta ebben és bárokra kedve, ki nem csavarta a markából. Amikor aztán már csak apró bűnjelei maradtak a dudásnak, tűzcsóvát dobtak szörnyű bűneik színhelyére, 1944 októberében felgyújtották a falakat. („Lángba borították szentélyedet, Neved hajtékát földig gyalázták„).
Végre megszólalt a lelkiismeretük és abban a balga hitben éltek, hogy ha a legfőbb tanút, a templomot, amely mindent látott és mindent feljegyzett, földig rombolják, nem lesz, akit ellenük váltana. Pedig az a néhány kő, a pár faldarab, díszítés friz és a Tízparancsolattábla, amely a régi templom homlokzatát ékesítette, és amelyből a mártírok emlékkertjének igazán megható és áhítatra késztető bejáratát alkották, ma is és mindörökké kiállt a vádbeszéd, harsogó emlékeztető.
A tűzkészség tagjainak pusztulása, az emberi veszteség soha nem múló fájdalmat okozott, de ugyanilyen mély sebet ejtett a templomi lerombolása is. A templomié, amelynek lila-barna falai között, a csillagos égbolt illúzióját keltő és annak nyugalmával fölénk boruló tetőzete alatt én is annyiszor ájtatoskodtam. A templom – maradvány mennyi mindenre, ifjúságomra, apámra, nagyapámra, a nagy ünnepekre, az itt elmondott kadisokra, általában az élet mulandóságára emlékeztet és figyelmeztet.
A szellős nagy udvaron, ahová a jomkippuri imák szünetében hófehér gyolcsban és ezüstös-aranyos imaköpenyben kilódultak az ápoltszakállú öregek, hancuroztunk, mi gyerekek. Sátoros ünnepkor itt „dióztunk”, és gyűjtöttük kis vászonzsákba a nyeremény-diókat. Békesség és nyugalom terült a templomtájék és a ma is őrtálló elemi iskola fölé. (Az a cingár gyerek, aki sokszor elkésve osont föl a schönbrunn-sárga épület lépcsőin, én voltam!)
Nyugtalanul topogok a nyolcszögű köveken, amelyek az ősök lábanyomát őrzik, mert ők ezeken álltak nap-nap után arccal Kelet felé, amikor a sömauno eszrét mondták behunyt szemmel, hangtalanul mozgó ajakkal, inkább csak maguknak. A kőlapok (amelyek valaha a templom előcsarnokának és magának a templomnak padozatát fedték) kikerültek a szabadba és azokhoz a rózsaszín márványlépcsőkhöz vezetnek, amelyek dacosan állták hat évtized viharát, sőt a templom pusztulásakor is ellentálltak a romboló szándéknak.
A hat lépcsőn át lépünk a mártír-szentélybe. Ugyanazzal az áhítattal és ünnepi érzéssel, mintha — mondjuk — újév délelőttjén istentiszteletre gyülekeznénk. Ezeken a lépcsőkön suhant el nagyapám beteg lábainak lépte, meg azoknak az ever lasting cipőknek halk járása is, amelyeknek azután sietős trappban meg kellett indulniok Auschwitz, a halál emésztő nagyüzeme felé.
Innen, Auschwitzból hoztak a nemrégiben ott járt zarándokok egy-egy marék porrá égett csont maradványt és emberi hamut. Úgy merítettek ebből a szörnyű tengerből, mint valami forrásból, hogy legalább ennyit mentsenek meg, ilyen csöpp maradékot hozzanak vissza Nyíregyháza zsidóságának tizenhétezer hallottjából. (A régi nevek: a Wirtschafterek, a Rosenthalok, a Gyulaháziak, a Lichtenbergek, a Böhmök, a Simkovitsok, mind-mind ott sorakoznak az emlékmű tábláin. És hány család van, amely tiz-tizenkét taggal „szerepel”!)
Ezek a mártírságban megszentelődött hamvak, az emlékű alatt, hazai földben pihennek. E porszemek tartják kemény biztonsággal a súlyos márványköveket. (Az egyik a munkaszolgálatosok örök emlékét hirdeti, a másik pedig azt a követelést, egyben biztos tudatot kiáltja oda azoknak a sötét erőknek, amelyek a világon szerteszét a gyűlölet tüzet szítják: Soha többet! Ezek az aranybetűk lángolnak, harsognak, hogy tízezerszeresre erősödve fülsiketítően ordítsák a fasiszták és imperialisták fülébe a béketábor elszánt akaratát. Nem tűrjük, nem engedjük, hogy ilyen gyalázat valaha is megismétlődjék!)
A főkapuzaton, amelyen egyelőre 1300 mártír neve feketéllik (bár még mindig jelentkeznek családtagok, testületek és intézmények, amelyek halottaik emlékezetének helyet kérnek, ez a szára mutatja, hogy a megmaradt hozzátartozó milyen kevésre megható mondat foglalja egységbe a három részre tagolt művet: „Kik éltökben egymást szerették, kedvelték, holtukban sem váltak meg egymástól„.
Megrázó az a szöveg, amely a papoknak és imáizoknak (dr. Bernstein Béla, dr. Wachs Aladár, Friedmann Borbála, Kohn Ignác író, Berkovits Lajos főkántor, az elöljáróság és még sok más vezető) „kik híveikkel és tanítványaikkal együtt mentek a halálba„, adja meg a tiszteletét a következőkben: „Leölve főpap és próféta az Urnák csarnokán.„
A tanítók, a felhők közötti iskolában továbbra is emberszeretetre oktatják 2765 növendéküket, mert a szomjas hóhéroknak gyermekvér is keltett. („Azért sírok én, — idézi a vésővel megörökített felirat — könnyet ejt szemem, távol tőlem a vigasztaló, fiaim elpusztultak.” Az egész nagy udvart csaknem teljesem elfoglaló mártír-parcellát az 1880-ban épült status quo templom falainak körvonalai zárják le, mintegy jelezve, hogy imaház és a hívők mártíromsága egy.
„A templom nem élhette túl a benne ájtatatoskdókat.” Nem élhette, de nem is élte túl. A gyásztól megrepedeztek a falai, meghasadt a „szíve”, a szentély, amelynek egy darabkáját tradíciót tisztelő kezek átmentették és régi helyére lerögzítették, hogy ezred is jelezzék: a hely templom templom és sírkert, fohász és gyász egyben, s hogy a kései utódok is tudják: a frigyszekrényt, a szent pergament,tekercseket is meggyalázták az ezek fölé áhitattal hajolók gyilkosai.
Elmélyült gondolkodásra és igaz áhítatra valló megoldás, hogy a templom kontúrjait, a nyomokat jelző keretet a régi kövekből újra megépítették. Íme, itt álltak a szent és erős falak, ilyen nagy, ilyen hatalmas volt a Mindenható hajléka. Az imának, a meghatottságnak, az elérzékenyülésnek, a bánatnak és örömnek ezt a lenyűgöző méretű házát is képes volt a földdel egyenlővé tenni a porszemnyi ember …
