Sóstógyógyfürdőn a Berenát utca lombos fái mögött, a strand bejáratával majdnem szemben van az egykori anyás csecsemőotthon.
1962-ben Kocsis László, a megyei tanács vb. tervosztályának vezetője megígérte egy interjúban, hogy 1965-re egy anyás csecsemőotthon építenek.
Miért volt erre szükség? Az 1966-os Szabolcsi Szemle beszámolója így fogalmaz:
„Nem kisebb gond volt a házasságon kívül született vagy elhagyott gyermekek megmentése, felnevelése. 1945 előtt a legtöbb ilyen gyermekre a korai csecsemőhalál, vagy szomorú lelencsors s az ezzel járó idő előtti testi-szellemi sorvadás várt. Sajnos, a megyének ezen a téren is súlyos nehézségekkel kellett megküzdenie, mert az 1951-ben a 0—3 éves korú állami gondozott gyermekek számára létesült máriapócsi és nyírbátori, összesen 100 férőhelyes csecsemőotthonunk elégtelennek és főleg zsúfoltságuk miatt korszerűtlennek bizonyultak. A zsúfoltság okozta nagy keresztfertőzési lehetőségek miatt sok volt a megbetegedés, főleg a csecsemők fejlődését erősen hátráltató gyakori coli dyspepsia. Ezen a helyzeten segített ugyan, hogy 1964-re a két csecsemőotthon összférőhelyeinek számát különböző épület korszerűsítésekkel 240-re emeltük, lényeges előrehaladást mégis az ez év januárjától már működő sóstói 140+20 férőhelyes, korszerű anyás csecsemőotthon jelentett.”
1995-ben, az elmúlt 30 év statisztikái és visszaemlékezései a Pedagógia Műhely lapjain jelentek meg:
„Az elmúlt 30 év alatt közel 3000 gyermeknek és 500 anyának teremtett emberhez méltóbb életet a sóstói intézet. Néhány hetet, hónapot, esetenként éveket is töltenek itt a gyerekek arra is készülve, hogy vérszerinti vagy befogadó szüleik látogassák, hazavigyék őket. A csecsemőotthon alapvető feladata, hogy oly légkört, gondoskodást nyújtson az itt élők számára, amelyben a korábbi sérüléseik gyógyulhatnak. A beutalt gyermekek jelentős része már méhen belül alultáplált, bántalmazott volt, koraszülöttként, nem megfelelő körülmények között jött világra. Többségüket kórházban hagyták, vágybetegségeik miatt gyakran szorultak kórházi kezelésre. Szüleik otthonukban éheztették őket, s a nem megfelelő gondozás hiányában lelki és fizikai fájdalmakat szenvedtek el. A csecsemőotthonnak feladata, hogy ezeket a traumákat korrigálja. A 130 kisgyermek és 10 anya férőhellyel rendelkező intézményben 80 %-os a kihasználtság. Nyolc-kilenc kisgyermek él egy-egy csoportban, négy-négy gondozónő ápolja, neveli őket. Az egymástól jól elkülönített csoportszobák fürdő- és étkező résszel, terasszal, játszóudvarokkal, jól berendezett biztonságos otthont, élet-, mozgás és játékteret biztosítanak a gyermekek számára. A már önállóan járó, beszélni kezdő gyerekeket játszószoba várja, az óvodaérett gyerekek pedig a városi óvodákba járnak. Az anyás csecsemőotthon átmeneti krízis-láncszeme a család- és gyermekvédelemnek, melyre mindaddig szükség van, amíg a vészhelyzetbe került kisgyermekek, anyák közvetlen közelében nincs kellő megelőző, támogató szociális háló.”
1966. januárjában adták át, az építés költségei 16 millió forintba kerültek.
Az igazgatónő(dr. Lőrinczy Margit – szerk.) nemrég került ide. Gyermekorvos. Fiatal, energikus teremtés. Otthona: ez az intézmény. Munkaideje: 24 óra. Családja: 150 gyermek. Történeteket várok tőle, de gyakorlati elme lévén nem enged mellékvágányra. Számokat mond és adatokat.
— Az államnak négymillió forintjába kerül évente ez az otthon. Ezt ossza el százötvennel és megtudja, hogy egy gyerekre mennyi jut.
A gyerekek rohamosan híznak, hiszen egyetlen „kötelességük”: enni, aludni, játszani. Itt tanulnak meg beszélni is. A legnagyobbak, a háromévesek között járunk. Már sok mindent tudnak. Hallgatom rögtönzött „produkciójukat”.
— Al-ma.
— Kettő.
— Ba-ba.
— Lab-da.
— Ma-ma. (Ezt a nővéreknek mondják.) Az igazgatónő félrevon:
— Látja… Még szavakat, fogalmakat is loptak ezektől az ártatlanoktól. Hallotta tőlük ezt a szót egyetlen egyszer is: papa?
Nem. Ezt nem hallottam.
Sétálunk a kis ágyak között. Az igazgatónő — mintha önmagának mondaná — halkan beszél.
— Egy szó hiányzik a tudatukból. Ez még nem lenne olyan tragikus. De az életükből is hiányzik mindaz, amit egy apa jelent. Az Apa, akire felnézhetnek, aki megmagyarázza mi az, hogy villamos, akinek zsebei titkokat rejtegetnek, csokoládét, játékot. De ezek az apák nem csak őket rabolták meg — önmagukat is megfosztották attól, hogy tanúi legyenek egy ilyen apróság növekedésének. Nem tudhatják milyen boldogság látni az első, bizonytalan lépéseket, nem lehetnek tanúi az értelem lassú virágba szökkenésének, az első kimondott szónak. Megrabolták önmagukat is, nem csak az anyát és a gyermeket.
Az otthonban jelenleg mindössze öt anya él. Kékmintás pongyolát viselnek, naponta a megszabott időben megszoptatják csecsemőiket. Szobájuk modern bútorokkal berendezve, a nagy szárnyas ablakokon belül az őszi napfény. H. Lászlóné: Fekete, hosszú hajú fiatalasszony. Mosolygós arcú, ízes beszédű.
— Mivel telik a nap?
— Sétálunk a parkban, ha jó az idő. Beszélgetünk. Megszoptatjuk a gyerekeket. Tévézhetünk, rádiózhatunk is, ötször eszünk egy nap. Jó a koszt. Három hónapig kell itt maradnunk…
— „Kell”?
— Addig lehet. Jó itt, de…
— Hova megy innen?
— Albérletet keresek, a régibe Pesten már nem mehetek.
— És a gyerek? Csodálkozva néz rám.
— Természetesen itt marad. Jó helye lesz. Olyan kedvesek a nővérek. Aztán majd csak érte jövök és magammal viszem.
— Többnyire ezt mondják. De nem jönnek érte — mondja kísérőm. — A 150 gyerekből talán ha tizenötöt látogatnak. Egy hónapban kétszer van látogatás, de az anyák alig jönnek. Megszülték a gyermeküket — néha csak egy kellemesen eltöltött óra gyümölcseként — aztán az első adandó alkalommal igyekeznek megszabadulni tőle. „Majd az állam felneveli”. Idehozzák, átadják, kimennek a kapun, vissza se néznek. /Lobogó, 1966.július/
Az elmúlt másfél évtizedben üresen áll, 10 éve magántulajdonban van.
